bird bird

Az egyetemek formálják a kultúrát

Audio :

„A kortárs nyugati értelmiségi világ” – írja Alvin Plantinga neves filozófus – „egy csata- vagy küzdőtér, ahol harc folyik az emberek lelkeiért.” A keresztény akadémikusok, különösen azok, akik világi intézményekben tanítanak, az egyház frontvonalában állnak ebben a harcban.

Ez a front abszolút kritikus Isten királyságának előrehaladásában napjainkban. Miért? Egyszerűen azért, mert a nyugati kultúra formálódására legnagyobb hatással lévő intézmény az egyetem. Az egyetemeken képzik ki jövőbeli politikai vezetőinket, újságíróinkat, ügyvédeinket, tanárainkat, üzletvezetőinket, és így tovább. Ők az egyetemeken fogják kialakítani, vagy – nagyobb valószínűséggel – egyszerűen magukba szívni azt a világnézetet, amely alakítani fogja az életüket. És mivel ők azok a véleményformálók és vezetők, akik alakítják a kultúránkat, az általuk felszívott világnézet lesz az, amelyik majd alakítja a kultúránkat. Ha megváltoztatjuk az egyetemeket, megváltoztatjuk a kultúrát azokon keresztül, akik alakítják a kultúrát. Ha a keresztény világnézet visszanyeri tisztelt és megbecsült helyét az egyetemeken, annak kelesztő hatása lesz kultúránk egészére.

Milyen pozitív tanácsokat adhatunk tehát, hogy segítsünk a keresztény akadémikusoknak, hogy hatékonyabbak legyenek ebben a férfiak és nők lelkeiért dúló harcban az egyetemeken? Hadd tegyek három javaslatot.

1. Foglalkozzanak intellektuálisan ne csupán a saját szakterületükkel, hanem a keresztény hitükkel is. Furcsa, hogy ezt javasolni kell a keresztény akadémikusoknak. Azt gondolnánk, hogy olyan emberekként, akik a szellemi munkát választották hivatásuknak, természetes módon érdeklődnének intellektuálisan és vágynának arra, hogy megértsék és felfedezzék a keresztény teológiát és apologetikát. Ha bárkinél, akkor éppen náluk számítanánk arra, hogy intellektuálisan foglalkozzanak a hitükkel!

Azonban azt vettem észre, hogy egyáltalán nem ez a helyzet. Megdöbbent, hogy keresztény professzoroknak gyakran milyen gyenge ismeretük van a keresztény hittételekről, és gyakran milyen képtelenek megvédeni a bennük lévő reménységet, amikor erre kapnak felhívást. Arra számíthatunk, hogy a nem keresztény professzorok nagyrészt tudatlanok a keresztény teológiával kapcsolatban, hiszen mindnyájan valamilyen területre szakosodunk, és nem vagyunk jártasak más területeken. Például nekem van fogalmam a filozófiáról, de semmit sem tudok a vegyészmérnökségről, a közgazdaságról, a mezőgazdaságról, vagy akármiről. Ami viszont sokkoló számomra, az az, hogy milyen sok keresztény akadémikus elégszik meg látszólag azzal, hogy hatalmas tudása van a szakterületén – a keresztény hitéről, amelyre feltette az életét és örök sorsát, azonban alig tud többet, mint amit vasárnapi iskolában tanítanak.

Elhűlve tapasztaltam keresztény professzorokkal folytatott beszélgetésekben, amikor kiderült, hogy milyen kevéssé értenek olyan alapvető keresztény tanokat, mint a Szentháromság, Krisztus kettős természete vagy Isten tulajdonságai. Szintén meglep, amikor látom, hogy nem jutnak szóhoz, amikor el kellene magyarázniuk, hogy miért hisznek a kereszténység igazságában. Noha ragyogóak választott szakterületükön, a keresztény hitük terén tájékozatlan laikusoknak tűnnek.

„Szeretett testvéreim, nem kellene ennek így lennie” – hogy Pál apostolt idézzem. Természetesen nem azt mondom, hogy minden keresztény akadémikusnak teológussá kell válnia. Azt azonban mondom, hogy szükségük van alapvető ismeretekre a keresztény teológiáról, az egyháztörténelemről, az Ó- és Újszövetség tartalmáról és a hitvédelemről. Valójában mindez csak pár ezekkel foglalkozó jó könyv feldolgozását jelenti.

Hogy egészen gyakorlati legyek, hadd javasoljak pár könyvet, ahonnan kiindulhatnak: az újszövetségi bevezetéshez Donald Guthrie New Testament Introduction c. könyvét ajánlom (amelyet az InterVarsity Press adott ki). A keresztény teológia témakörében azt javaslom, olvassák el Bruce Milne könyvét: A megismert igazság (szintén az InterVarsity Press kiadásában). Az apologetika alapjaihoz saját könyvemet, a Reasonable Faith-t ajánlom (a Crossway kiadásában).

Egyszerűen nincsen mentsége azoknak a keresztény akadémikusoknak, akik a szellem életére szánták oda magukat, hogy lusták és tudatlanok legyenek a keresztény vallás alapvető állításaival kapcsolatban. Sokkal élesebb eszközök lehetünk az Úr kezében, ha elménkkel intellektuálisan foglalkozni kezdünk saját keresztény hitünkkel.

2. Igyekezzenek egyesíteni keresztény hitüket a szakterületükkel. Művelt keresztényekként a célunk egy keresztény Weltanschauung, azaz világ- és életnézet kialakítása kellene, hogy legyen, amely keresztény perspektívát biztosít a művészet, a fizika, az irodalom, az üzleti élet és minden egyéb terén. Minden igazság Isten igazsága, és valahogyan mind összeillik egy egységes egészbe, amelyet tökéletesen csak Isten ismer. A mi célunk az kellene legyen, hogy igyekezzünk felfedezni azt, ahogyan saját tudományterületünk Isten igazságának egész rendszerébe illeszkedik.

Ez azt jelenti, hogy késznek kell lennünk keresztényen gondolkodni saját szakterületünkről. Itt abszolút fontosságú, hogy nagyon öntudatosan felismerjük: a választott területünk előfeltevéseit nagyrészt szekuláris, materialista világnézetek alakították. Így keresztényekként készen kell állnunk arra, hogy az egész diszciplínánkat az alapoktól kezdve, keresztény előfeltevések mentén újragondoljuk.

Például meg vagyok győződve arról, hogy gyakorlatilag a teljes huszadik századi fizika tévútra terelődött a verifikacionizmus hibás ismeretelmélete miatt, és így drasztikus újragondolásra szorul más ismeretelméleti feltevések alapján. A verifikacionizmus az a nézet, amely szerint csak a tapasztalati úton igazolható mondatok értelmesek. Egy olyan materialista világnézetből ered, amely elutasít minden metafizikai, a fizikain túlmutató dolgot. Ezen az alapon az olyan nem-tapasztalati létezőkről szóló állításokat, mint Isten vagy az erkölcsi értékek, értelmetlen mondatokként elutasították.

A huszadik századi fizika mindkét központi pillérje, a relativitáselmélet és a kvantumelmélet, a verifikacionizmus filozófiáján alapszik. Ezen az alapon tudta Einstein elutasítani az abszolút idő, az abszolút tér és az abszolút egyidejűség valóságát. Mivel ezek nem voltak észlelhetők tapasztalati úton, Einstein értelmetlenként lesöpörte őket, helyükre pedig a kulcsfogalmaknak pusztán használatukat leíró (operatív) meghatározásait helyettesítette be, amelyek egy gyökeresen más képet mutatnak a világról. Heisenberg határozatlansági elve ugyanerre a verifikacionista ismeretelméletre alapul. Mivel egy szubatomi részecske lendülete és helyzete nem mérhető egyidejűleg, kijelentették, hogy ezek a mennyiségek nem léteznek a mérésektől függetlenül. Amikor Einstein azzal tiltakozott, hogy a mennyiségek felől való tudatlanságunk nem jelenti, hogy nem léteznek, Heisenberg helyesen rámutatott, hogy ő pusztán ugyanazt az ismeretelméletet alkalmazta, amely Einstein saját elméletét is megalapozta. Einstein pusztán ennyivel tudott visszavágni: egy jó viccet nem szabad megismételni!

Keresztény szempontból a verifikacionizmus valóban egy vicc. Hiszen ha Isten létezik, őt nyilván nem köti a fény véges sebessége, így tudhatja, hogy melyik események következnek be egymással abszolút egyidejűleg bárhol a világegyetemben. A szubatomi világról alkotott tudását sem fizikai mérési folyamatok útján szerzi, így számára egyáltalán nem probléma ismerni az egész teremtett világ minden elemi részecskéjének helyzetét és lendületét.

Így tehát a mai fizika két pillérje a verifikacionizmus rothadó gerendáin áll. Ami ebben a helyzetben különösen ironikus, az az, hogy a verifikacionizmust a huszadik század második felében olyan tartós támadás érte episztemológusok és tudományfilozófusok részéről, hogy mostanra gyakorlatilag mindenki feladta. Ennek ellenére az arra épített elméletek ugyanúgy állnak azóta is, mintha mi sem történt volna. Megérett az idő a fizika gyökeres újragondolására nem-verifikacionista szempontból.

Megbotránkoztat az integratív gondolkozás keresztény kollégáknál tapasztalt hiánya. Például egyszer beszéltem egy keresztény irodalomprofesszorral az egyik állami egyetemen, aki azt mondta nekem, hogy szerinte a szövegeknek nincs jelentése, az csak az olvasók elméjében létezik. Ledöbbentett, hogy egy értelmes keresztény így bedőlhetett a jelentés ezen relativista, posztmodern felfogásának, amely uralkodó az angol- és irodalomtanszékeken. Megkérdeztem, mit jelent az álláspontja a Bibliára nézve. Szöveg lévén annak sincs jelentése? Mindenki szabadon tulajdonít olyan jelentést a Biblia szövegének, amilyet csak szeretne? Megengedhető-e úgy érteni a Bibliát, hogy Isten a gyűlölet és mindenkit, aki hisz Krisztusban, a pokolra fog küldeni? Lehet, hogy a Biblia jelentése egy részletes beszámoló a 2002-es labdarúgó-világbajnokság döntőjéről?

Azt válaszolta, hogy a Bibliát kivételnek tekinti az alól, hogy ne lenne objektív jelentése, mert egyedül a Biblia Istentől ihletett. De rámutattam neki, hogy ez a lépés teljesen ad hoc; a szöveg szintjén a Biblia éppen olyan, mint bármilyen másik szöveg függetlenül attól, hogy ki a szerzője, és így objektíven értelmetlennek kellene lennie. Hála Istennek, eléggé keresztény volt ahhoz, hogy felismerje, hogy ez a következtetés teológiailag elfogadhatatlan!

Egyértelműen megrázta a beszélgetésünk. „Újra kell gondolnom mindent” – mondta. „Tudja, tagja vagyok egy közkönyvtár bizottságának, amely szembesült a kérdéssel, hogy kitiltsa-e a pornográf anyagokat, hogy ne legyenek elérhetők a könyvtárban. Én amellett érveltem, hogy mivel a szövegeknek nincsen önmagukban jelentésük, és a jelentés csak az olvasó elméjében létezik, semmi sem pornográf önmagában, így tehát a könyvtárnak elérhetővé kellene tennie ezeket az anyagokat. Ha igaza van, akkor szörnyű hibát vétettem.

Belegondolni, hogy egy keresztény akadémikus, a posztmodernizmustól megfertőzve és nem kellőképpen reflektálva keresztény szempontból, felelős volt pornográfia eljuttatásáért gyermekekhez és talán akár zaklatókhoz is, olyan erővel mutatott rá számomra a keresztény világ- és életnézet kialakításának fontosságára, mint korábban semmi. Ha ez azt jelenti, hogy a diszciplínáinkat az alapoktól fölfelé újra kell gondolnunk és meg kell reformálnunk a keresztény igazsággal összhangban, akkor ez a teendő.

Az integratív gondolkodás legtöbbünk számára nem annyira a tudományterületünk szakmai részleteit fogja érinteni – nem a területünk napról napra végzett feladatait –, hanem inkább a diszciplínánk filozófiáját. Nem azt várom azért, hogy mindnyájukból filozófusok váljanak – de mégis tudniuk kell valamennyit a szakterületük filozófiájáról. Olvasniuk kell oktatásfilozófiát, üzleti etikát, tudományfilozófiát vagy történelemfilozófiát. Szinte minden tudományterületnek van egy filozófiai eleme, amellyel, mint keresztény akadémikusnak azon a területen, tisztában kell lenniük. Ez nem túl nagy elvárás; sőt, ha tisztában vannak a diszciplínájuk alapvető filozófiájával, jobb tudóssá fognak válni a szakterületükön.

És meglepetésekre is juthatnak a felfedezéseikben! Például, mi lehetne látszólag semlegesebb a matematikánál? Hogyan változtathatna meg bármit is ezen a területen, ha valaki keresztény? Meglepődnének. Úgy tudom, a gyakorló matematikusok többsége szinte öntudatlanul platonista. Vagyis egyszerűen feltételezik, hogy az olyan elvont dolgok, mint a számok és a halmazok, valóban léteznek mint az elmétől független valóságok. Azonban a platonizmus véleményem szerint mélyen kereszténységellenes metafizikai nézet. Ugyanis az ilyen elvont dolgokról általában azt gondolják, hogy szükségszerűen és örökkévalóan, túl téren és időn léteznek. Ezek a dolgok nem teremtettek, és végtelenszer végtelenszer végtelen van belőlük. De mit jelent ez azon keresztény hittétel számára, hogy mindent Isten teremtett, és az aszeitás vagy önmagában való létezés mint isteni tulajdonság számára? Ha a platonizmus igaz, akkor Isten pusztán egy szükségszerű létező sok közül, a valóság végtelenül kicsiny része, amely valóság legnagyobb része Tőle teljesen függetlenül létezik. Az efféle metafizikai pluralizmus összeegyeztethetetlennek tűnik az Istenről szóló keresztény tanítással, Aki egyedül létezik szükségszerűen és örökkévalóan, és Aki önmagán kívül minden valóságnak teremtője.

Keresztény akadémikusokként nem engedhetjük meg, hogy ne legyünk reflektívak, és egyszerűen kritikátlanul magunkba szívjuk a diszciplínánk elterjedt előfeltevéseit, hiszen ezek ellentétesek lehetnek a keresztény Weltanschauunggal. Azt sem engedhetjük meg magunknak, hogy megfélemlítsen egy elterjedt nézet a területünkön, és ne merjünk kilógni a sorból. Isten és nem emberek dicséretét kell keresnünk, ez pedig azt jelenti, hogy választott szakterületünkről keresztényként, integratívan gondolkodunk.

3. Ügyeljenek személyes hitéleti fejlődésükre. Végső soron nem az a legfontosabb, hogy mit teszünk, hanem, hogy kik vagyunk. Az akadémikus élet elkerülhetetlenül vitázó élet, harcias, magában hordozza a különféle eszmék közötti küzdelmet. Hajlamos támogatni az önző becsvágyat, az arroganciát és a versengést. Emlékszem, ahogy egy tudós megjegyezte, hogy a tudomány az a terület, ahol az egoista motivációk és a diszciplína előrehaladása szerencsésen egybeesnek!

De ez nem az a fajta bölcsesség, amely Isten előtt kedves. Ellenkezőleg, Ő démonikusnak nevezi. Hallgassuk meg a Jakab 3,13–15-öt:

Kicsoda bölcs és értelmes közöttetek? Mutassa meg a magatartásával, hogy mindent bölcs szelídséggel tesz! Ha pedig keserű irigység és viszálykodás van a szívetekben, ne vétkezzetek az igazság ellen azzal, hogy bölcsességetekkel kérkedtek. Ez a bölcsesség nem felülről jön, hanem földi, testi és ördögi.

Vegyük észre a fokozást: „földi, testi és ördögi.” Az efféle világias, démonikus bölcsesség pusztító személyesen, mind a mi, mind a körülöttünk élők számára.

Emlékszem, hogy találkoztam egy tudóssal Németországban, aki külön élt a feleségétől, és vágyott látni a kisfiát. Elmondta nekünk, hogy a karrierje elején csak a kutatására tudott gondolni, és az idejének és energiájának legjavát a karrierjébe fektette. Ez a házasságának és a családjának pusztulásához vezetett. „Bolond voltam!” – mondta nekünk.

Néhányan itt ma reggel lehet, hogy ugyanezt a hibát követik el. Könyörgöm Krisztusért, hogy térjenek meg, menjenek oda házastársukhoz, kérjenek bocsánatot, és kérdezzék meg, hogy együtt újrakezdhetik-e. De ennek őszinte ajánlatnak kell lennie, benne a készséggel arra, hogy kevesebb időt töltsenek munkával, több figyelmet szánjanak a személyes közösen töltött időre, hajlandósággal arra, hogy feladják az akadémikus hírnevet és sikert a házastársuk érdekében.

Általánosságban, keresztény akadémikusokként ugyanarra a szentségre vagyunk elhívva, mint Krisztus minden tanítványa. Létfontosságú tehát, hogy Krisztus nyilvános képviselőiként mindnyájan olyan emberek legyünk, akik gyakran töltenek időt a térdeiken Istennel, akik naponta támaszkodnak a Szentlélek betöltésére, hogy Istennek kedves és elfogadható életet éljenek. Krisztus dicsőségét kell keresnünk, nem pedig a magunkét. Nyitottnak kell lennünk a kritikára és arra, hogy meglássuk saját hiányosságainkat, hogy tanuljunk a kritikusainktól. Nem helyezhetjük a karrierünket vagy tanulmányainkat a családunk elé, hanem késznek kell lennünk feladni a tanulmányainkat vagy akár a karrierünket, ha szükséges, azokért, akiket szeretünk. Óvakodnunk kell a bűntől, különösen a szexuális bűntől mind gondolatban, mind tettben. Meg kell tanulnunk, mit jelent nem pusztán tenni dolgokat Istenért, hanem annak az embernek is lenni, aki Isten akarja, hogy legyünk.

Ha nem tanulunk meg azok lenni, akik Isten akarja, hogy legyünk, akkor minden nagyra tartott akadémikus eredményünk annyit fog érni, mint a fa, a széna és a szalma. A hitéleti fejlődésünk tehát keresztény akadémikusokként éppen annyira létfontosságú, mint tudományos előmenetelünk.

Összefoglalva, mi, keresztény akadémikusok, az egyház frontvonalában állunk a kulturális háború egyik legfontosabb színterén, az egyetemeken. Jézus Krisztus hatékony szolgái lesznek-e, vagy feladják az ügyét? Hogy a lehető leghatékonyabbak legyenek, intellektuálisan foglalkozniuk kell nem csak a választott szakterületükkel, hanem keresztény hitükkel is; törekedniük kell egyesíteni keresztény hitüket diszciplínájukkal; és ügyelniük kell személyes hitéleti fejlődésükre. Neveljen fel Isten egy elkötelezett férfiakból és nőkből álló hadsereget, hogy átformálja az egyetemeket és így a kultúránkat olyan módon, hogy az evangélium ismét hallható legyen teljes életet változtató erejével!